Kifizetetlen számlák
Egy írországi nagybirtokos birtokának legforgalmasabb pontjain a következő szöveggel függesztett ki felhívást:
„Jövő hétfőn délelőtt 10:00-tól 12:00-ig az irodámban leszek.
Ezen időpontban kész vagyok
minden alkalmazottam kifizetetlen számláját
kiegyenlíteni!
Számláit mindenki hozza magával!”
|
A felhívás híre futótűzként terjedt, melyre a lehető legkülönfélébb reakciók születtek. Egyesek szerint „csak ámítás az egész”, mások „valami susmus”-t feltételeztek mögötte, de olyanok is akadtak, akik szerint a nagybirtokosnak „épp most ment el a maradék esze”, mert hát szerintük „értelmes ember semmiképp nem tesz efféle ajánlatot.”
Mindezek ellenére a kijelölt napon óriási tömeg tartott az iroda felé. Volt, aki már jóval hamarabb megérkezett, s mire az óra elütötte a tizet, hatalmas sokaság várta még nagyobb kíváncsisággal, hogy történik-e majd valami, vagy sem.
A nagybirtokos másodpercnyi pontossággal érkezett, s anélkül, hogy szót vesztegetett volna bármire is, bement az irodájába, s bezárta maga mögött az ajtót.
Kint egyre feszültebbé vált a hangulat, s már azzal a gondolattal is kezdtek eljátszadozni, hogy mi lenne, ha mégis igazat mondott volna munkaadójuk?
… Már egy teljes óra is eltelt, de senki nem vette a bátorságot, hogy belépjen az ajtón. Sőt, még az ajtóig se ment senki. Küldözgette ugyan mindenki a mellette állót, hogy menjen és próbálkozzon, de általában csupán csak a következő válasz érkezett: „Miért pont én? Miért nem mész Te? Te úgyis sokkal jobban el vagy adósodva, mint én…” A drága idő pedig csak telt, de be nem lépett senki sem…
Negyed órával tizenkettő előtt egy idős házaspár érkezett, egy egész köteg számlával, s csodálkozva tapasztalták, hogy senki, de senki nem élt ezzel a soha vissza nem térő lehetőséggel, ráadásul mindenki azt hangoztatta, hogy „fele sem igaz az egésznek”. Már majdnem sikeresen visszafordultak a hallottak hatására, ám valahol a lelkük legmélyén ott motoszkált a gondolat, ha már eddig eljutottak, legalább próbálják meg. S reszkető kézzel ugyan, de lenyomták a kilincset, s beléptek az ajtón. Ők ugyanis hitték, hogy a felhívás igaz, s szerették volna adóság nélkül befejezni az életüket.
Bent szíves fogadtatásban részesültek, hiszen alig, hogy beléptek, már hangzott is feléjük: „Kérem a kifizetetlen számlákat!” Ők pedig engedelmeskedve a felszólításnak odaadták az egész köteget. A birtokos összeadta a rajtuk szereplő összeget, kiállított róluk egy igazolást, ellátta kézjegyével, valamint a „fizetve”-felirattal, majd átadta azt az idős párnak, akik nyomban igyekeztek köszönetüket mindenképp kifejezésre juttatni. A birtokos pedig a következőt reagálta: „Maguk a szavamon fogtak. De, mielőtt elrohannának, ne menjenek még, várják meg a zárást, míg az óra tizenkettőt üt!”
Közben a tömeg odakint még nyugtalanabbá vált, mert már elképzelni sem tudták, mi történhet odabent. S csak akkor, amikor a harang elütötte a delet ébredtek rá, - mivel az idős pár abban a pillanatban számlák nélkül lépett ki az ajtón a birtokossal, aki ismét bezárta az iroda ajtaját, s ezúttal kívülről - hogy elúszott a lehetőség.
Kedves Testvérem! Nem ismerős valahonnan ez a helyzet? Hányszor kételkedünk, hányszor ítélkezünk mi magunk is? Pedig Jézus szava mindenkihez szólt, és most is mindenkihez szól. Hozzánk is. Hittünk Neki? Szaván fogtuk? Vagy ott állunk még mindig mi magunk is az ajtó előtti tömegben azon gondolkodva, hogy vajon a mi bűnünket is elvette/elveszi? A mi adóságainkat is kifizette/ kifizeti? Ő maga szólt így: „Megmondatott nektek, de nem hisztek…” /Jn 10,25/
F. König nyomán
Egy arrébb tett vessző,
s az elítélt immár szabad ?
Szeretett Testvéreim! A napokban olvastam egy rövid, ugyanakkor igen tanulságos történetet, mely szerint valamikor régen Olaszország egykori királyához, kegyelmi kérvényt nyújtott be egy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt rab. Az igazságügyi miniszter pedig az alábbiakat írta a folyamodvány szélére: „Kegyelem lehetetlen, börtönben hagyni!”
A király figyelmesen átolvasta a kérelmet, behatóan tanulmányozta az egész aktát, aztán fogta a tollat, és a minisztere megjegyzésében szereplő vesszőt egyszerűen balra tolta. Így a mondat már a következőképpen hangzott:„Kegyelem, lehetetlen börtönben hagyni!”
Végezetül pedig egy újabb szót is odaírt a kérelem alá, mégpedig egészen egyszerűen azt, hogy: „Engedélyezve!”
S ezzel tulajdonképpen az elítélt többé már nem volt elítélt, hanem mondhatni azonnali hatállyal szabaddá vált. Ám szabadsága nem valami hatalmas csodatételnek köszönhetően valósult meg, hanem pusztán csak egy egészen aprócska mozdulatnak, egy arrébb tett írásjelnek a segítségével.
Valami hasonló módon cselekszik az Úr Jézus is velünk. Hasonló módon, noha mi azt nem mindig vesszük észre. Vajon miért? Talán azért, mert valami egetrengető dologra várunk, vagy legalábbis hegyek helyükről való elmozdítására, valami olyasféle változásra, ami rendkívül látványos, és emlékezetes. Közben pedig nem vesszük észre, hogy Kriszus mindezt igenis számtalan esetben újra és újra megcselekszi bármelyikünkkel, aki szeretné, hogy megtegye vele.
Ugyanis ezt teszi akkor, például, amikor elévisszük életünk minden szennyét; vagy akkor, amikor őszinte bűnbánatot tanúsítunk; és nem utolsó sorban akkor is, amikor tudatosan távol tartjuk magunkat minden felismert bűntől.
Márpedig aki idáig képes eljutni, s „aki megvallja a bűneit és elhagyja” - ahogy azt a Példabeszédek könyvének 28. fejezetében olvassuk, a 13. versben - az „irgalmat nyer”; ugyanis azt az Úr Jézus, a Dicsőség Királya maga menti fel.
Jézus Krisztus nélkül azonban, és az Ő szabadítása, felmentése nélkül életünk végéig rabságban fogunk tengődni, és fogolyként a bűnnek és az Ördögnek kell szolgálnunk. Mert, ahogy a János evangéluma 8. részében, a 34. és 36. versekben találjuk: „Aki a bűnt cselekszi, a bűn szolgája...” De „...ha a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.”
S, hogy ténylegesen ne kelljen a bűn örökös rabságában sínylődnünk, a Kísértő rabszolgájaként, s hogy mi is felmentést és irgalmasságot nyerjünk, szabad nekünk is, mindnyájunknak keresni egy olyan helyet, ahol zavartalanul imádkozhatunk Hozzá, mégpedig a lehető legőszintébben megvallva Neki, hogy elveszett bűnösként mi is szeretnénk, - mégpedig tiszta szívből -, ha megbocsátaná ellenállásainkat, hitetlenségünket, s minden bűnünket.
S szeretnénk, - mégpedig mindennél jobban -, ha ránk nézve, ha velünk kapcsolatosan is egyértelműen és végérvényesen kimondatna: „Kegyelem, lehetetlen börtönben hagyni!”
Isten adja, hogy midez valóság lehessen!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
