Kifizetetlen számlák

Egy írországi nagybirtokos birtokának legforgalmasabb pontjain a következő szöveggel függesztett ki felhívást:

„Jövő hétfőn délelőtt 10:00-tól 12:00-ig az irodámban leszek. Ezen időpontban kész vagyok minden alkalmazottam kifizetetlen számláját  kiegyenlíteni! Számláit mindenki hozza magával!”

                                                                                                                                        

A felhívás híre futótűzként terjedt, melyre a lehető legkülönfélébb reakciók születtek. Egyesek szerint „csak ámítás az egész”, mások „valami susmus”-t feltételeztek mögötte, de olyanok is akadtak, akik szerint a nagybirtokosnak „épp most ment el a maradék esze”, mert hát szerintük „értelmes ember semmiképp nem tesz efféle ajánlatot.” 

Mindezek ellenére a kijelölt napon óriási tömeg tartott az iroda felé. Volt, aki már jóval hamarabb megérkezett, s mire az óra elütötte a tizet, hatalmas sokaság várta még nagyobb kíváncsisággal, hogy történik-e majd valami, vagy sem.

A nagybirtokos másodpercnyi pontossággal érkezett, s anélkül, hogy szót vesztegetett volna bármire is, bement az irodájába, s bezárta maga mögött az ajtót.

Kint egyre feszültebbé vált a hangulat, s már azzal a gondolattal is kezdtek eljátszadozni, hogy mi lenne, ha mégis igazat mondott volna munkaadójuk?

… Már egy teljes óra is eltelt, de senki nem vette a bátorságot, hogy belépjen az ajtón. Sőt, még az ajtóig se ment senki. Küldözgette ugyan mindenki a mellette állót, hogy menjen és próbálkozzon, de általában csupán csak a következő válasz érkezett: „Miért pont én? Miért nem mész Te? Te úgyis sokkal jobban el vagy adósodva, mint én…” A drága idő pedig csak telt, de be nem lépett senki sem…

Negyed órával tizenkettő előtt egy idős házaspár érkezett, egy egész köteg számlával, s csodálkozva tapasztalták, hogy senki, de senki nem élt ezzel a soha vissza nem térő lehetőséggel, ráadásul mindenki azt hangoztatta, hogy „fele sem igaz az egésznek”. Már majdnem sikeresen visszafordultak a hallottak hatására, ám valahol a lelkük legmélyén ott motoszkált a gondolat, ha már eddig eljutottak, legalább próbálják meg. S reszkető kézzel ugyan, de lenyomták a kilincset, s beléptek az ajtón. Ők ugyanis hitték, hogy a felhívás igaz, s szerették volna adóság nélkül befejezni az életüket.

Bent szíves fogadtatásban részesültek, hiszen alig, hogy beléptek, már hangzott is feléjük: „Kérem a kifizetetlen számlákat!” Ők pedig engedelmeskedve a felszólításnak odaadták az egész köteget. A birtokos összeadta a rajtuk szereplő összeget, kiállított róluk egy igazolást, ellátta kézjegyével, valamint a „fizetve”-felirattal, majd átadta azt az idős párnak, akik nyomban igyekeztek köszönetüket mindenképp kifejezésre juttatni. A birtokos pedig a következőt reagálta: „Maguk a szavamon fogtak. De, mielőtt elrohannának, ne menjenek még, várják meg a zárást, míg az óra tizenkettőt üt!”

Közben a tömeg odakint még nyugtalanabbá vált, mert már elképzelni sem tudták, mi történhet odabent. S csak akkor, amikor a harang elütötte a delet ébredtek rá, - mivel az idős pár abban a pillanatban számlák nélkül lépett ki az ajtón a birtokossal, aki ismét bezárta az iroda ajtaját, s ezúttal kívülről - hogy elúszott a lehetőség.

Kedves Testvérem! Nem ismerős valahonnan ez a helyzet? Hányszor kételkedünk, hányszor ítélkezünk mi magunk is? Pedig Jézus szava mindenkihez szólt, és most is mindenkihez szól. Hozzánk is. Hittünk Neki? Szaván fogtuk? Vagy ott állunk még mindig mi magunk is az ajtó előtti tömegben azon gondolkodva, hogy vajon a mi bűnünket is elvette/elveszi? A mi adóságainkat is kifizette/ kifizeti? Ő maga szólt így: „Megmondatott nektek, de nem hisztek…” /Jn 10,25/

                                                                                                              F. König nyomán