Vándor Vándor roskad le az útszél kövére. Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne! De nem megy tovább! Hogyan érje el, ha olyan nehéz terheket cipel?
Amikor indult, erős volt és boldog. Azóta annyi minden összeomlott. Szívében ott a kérdés szüntelen: Mért lett ilyen az út, én Istenem?! Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye, és leperdül az útszéli göröngyre.
Aztán elcsendesedik. Lehet-e ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke? Magasba emeli tekintetét. Ott majd megérti, amit itt nem ért. Fogja botját, és indul vánszorogva. Mintha a domboldalon kunyhó volna! Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik. Elég volt már a vándorlásból estig. Soká eltöpreng még a bajon, hiányon, míg végre lassan elnyomja az álom.
S magát álmában is vándornak látja, útban a távol mennyei hazába. A mennyei város ragyog feléje. Oda igyekszik, siet, hogy elérje. Kezében vándorbot, vállán keresztje. Vállára azt maga Isten helyezte.
Siet örömmel. Föl! Előre! Föl! A messzi cél, mint csillag, tündököl.
Hőség tikkasztja. Keresztje teher. Útközben néha pihennie kell. Kedves ház kínál pihenést neki. Súlyos keresztjét ott leteheti. S ahogy továbbindulna, mit vesz észre? Tekintete ráesik egy fűrészre.
"Olyan súlyos keresztet cipelek. Jobb, ha belőle lefűrészelek" - mondja magában. "De jó, hogy megtettem! Sokkal könnyebb!" - sóhajt elégedetten.
Siet tovább. Mindjárt elfogy az út, s eléri a ragyogó gyöngykaput. Ó, már csak egy patak választja el! Jön-megy a partján, hídra mégse lel. De hirtelen eszébe jut keresztje:
A túlsó partra az most híd lehetne. Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja: hiányzik a lefűrészelt darabja. "Mit tettem!" - kiált kétségbeesetten. "Most a cél közelében kell elvesznem, mert keresztemet nehéznek találtam!" S ott áll a parton keserű önvádban.
Azután új vándort lát közeledni, s mert keresztjéből nem hiányzik semmi, mint hídon, boldogan indulhat rajta, hogy átjusson békén a túlsó partra.
"Rálépek én is!" Reménykedni kezd: az ismeretlen, idegen kereszt hátha átsegíti. Rálép, de reccsen lába alatt. "Jaj, Istenem, elvesztem! Uram, segíts!" Így sikolt, és felébred.
Még a földön van. Előtte az élet. Csak álom volt a kín, a döbbenet.
"Megváltó Uram, köszönöm Neked! Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd, hogy egy darabot is lefűrészeljek! Amilyennek adtad, olyan legyen! Te vezetsz át a szenvedéseken. A Te kereszted szerzett üdvösséget, de mivel az enyémet is kimérted, Te adj erőt és kegyelmet nekem, hordozni mindhalálig csendesen!"
Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe. Nem bírom már! - sóhajtod csüggedezve. De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted, hogy a keresztre miért volt szükséged.
AZ ÚR ÉRKEZÉSE |
|
|
|
Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.
Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nem jött szép, tüzes nappalon De háborus éjjel.
És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom.
Az Isten van valamiként: Minden Gondolatnak alján. Mindig neki harangozunk S óh, jaj, én ott ülök a balján.
Az Isten könyörületes, Sokáig látatlan és néma, Csak a szivünkbe ver bele Mázsás harangnyelvekkel néha.
Az Isten nem jön ám felénk, Hogy bajainkban segítsen: Az Isten: az Én és a kín, A terv s a csók, minden az Isten.
Az Isten hatalmas nagy úr, Sötétség és világosság, Rettenetes, zsarnok lakó: Lelkünkbe ezredévek hozták.
Az Isten az egyszerűség, Unja a túlságos jókat, Unja a nyugtalanokat S a sokszerű, nagy álmodókat.
Az Isten engem nem szeret, Mert én sokáig kerestem, Még meg se leltem s akkor is Kötődtem vele s versenyeztem.
Az Isten van valamiként: Minden Gondolatnak alján. Mindig neki harangozunk S óh, jaj, én ott ülök a balján.
Havas Krisztus-kereszt az erdőn Holdas, nagy, téli éjszakában: Régi emlék. Csörgős szánkóval Valamikor én arra jártam Holdas, nagy, téli éjszakában.
Az apám még vidám legény volt, Dalolt, hogyha keresztre nézett, Én meg az apám fia voltam, Ki unta a faragott képet S dalolt, hogyha keresztre nézett.
Két nyakas, magyar kálvinista, Miként az Idő, úgy röpültünk, Apa, fiú: egy Igen s egy Nem, Egymás mellett dalolva ültünk S miként az Idő, úgy röpültünk.
Húsz éve elmult s gondolatban Ott röpül a szánom az éjben S amit akkor elmulasztottam, Megemelem kalapom mélyen. Ott röpül a szánom az éjben.
Borzolt, fehér Isten-szakállal, Tépetten, fázva fújt, szaladt, Az én Uram, a rég feledett, Nyirkos, vak, őszi hajnalon, Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja, Piros betükkel foltozott, Bús és kopott volt az öreg Úr, Paskolta, verte a ködöt, Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben És rongyolt lelkemben a Hit S eszemben a régi ifjuság: Éreztem az Isten-szagot S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján S lángoltak, égtek a kövek. Harangozott és simogatott, Bekönnyezte az arcomat, Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam S jajgatva törtem az eszem: »Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr, Kihez mondottam sok imát? Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«
»Halottan visszajöttem hozzád Én, az életben kárhozott. Csak tudnék egy gyermeki imát.« Ő nézett reám szomorún S harangozott, harangozott.
»Csak nagyszerű nevedet tudnám.« Ő várt, várt s aztán fölszaladt. Minden lépése zsoltár-ütem: Halotti zsoltár. S én ülök Sírván a Sion-hegy alatt.
Batyum: a legsúlyosabb Nincsen, Utam: a nagy Nihil, a Semmi, A sorsom: menni, menni, menni S az álmom: az Isten.
Vele szeretnék találkozni, Az álmommal, nagy, bolond hitben S csak ennyit szólni: Isten, Isten S újból imádkozni.
Nem bírom már harcom vitézül, Megtelek Isten-szerelemmel: Szeret kibékülni az ember, Mikor halni készül.
Bódás János
VALAMIT NEM ÉRTEK
Régóta ismerlek már Istenem, S egyre halkulnak bennem a "miért"-ek. De homályos elmém bárhogy derül is, valamit most sem értek.
Tudom, szereted minden művedet, mert minden műved nagyszerű, remek. Szereted a virágot, hisz színében a mennynek színei tündökölnek.
Szereted a csillagot: tiszta, fényes. A követ is: ház lesz, véd, menhelyet, ád; a harmatot, a forrást: makulátlan, s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát.
Az állatot, mert törvényed szerint él, s mint az ember, testvérbe nem harap; a szitakötot, fecskét sast, galambot, méhet és minden zümmögő bogarat,
Mik a szivárvány száz színét ragyogják, s himporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha; szereted a gyermeket, mert arcán az ártatlanság égi mosolya.
Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd, Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt! De engem, aki szégyenedre válok, ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?!
Túrmezei Erzsébet FOHÁSZ
Keserű kérdések egész özönével kínoztam a lelkem; Feleletet választ egyikre sem leltem nélküled, Úr Jézus.
Kegyelmeddel nyilt meg mindegyik miértnek titkos művű zára. Tebenned találtam Életem céljára, Tebenned, Úr Jézus.
Mostmár bármi fájjon minek kérdjek? Tudom, aranykalászt terem fájdalmak vetése. Áldott a te kezed minden vezetése; Csak vezess, Úr Jézus.
Sűrű erdőben járok Uram Nem találom az utamat kifelé Rakj elém ösvényt Uram Mielőtt leplét dobná rám a sötét éj
Sötét erdőben járok Uram A vakság súlya nyomja lelkem Gyújts világot nekem Uram Mielőtt a hideg tél eltemetne engem
Fagyos erdőben járok Uram A fagy szilánkja szúrja lábam Küld fölém a napot Uram Mielőtt izzítani kezdene lázam
Lázas testem csak tévelyeg Uram Megéli a világ bánatát Gyógyítsd meg szívemet Uram Mielőtt a gonosz megéli hatalmát
Csak sírni, csak sírni tudok Uram De hitem kívánkozik a hegycsúcsok felé Szívem hiszi a bocsánatod Uram Tudom ösvényt teszel a lábam elé
Hittel indulok, felejtve a fákat Uram Úgy érzem hitemből szárnyam nőtt Mire a rossz álmot ködbe keríted Uram Elszakítom a hálót, melyet a gonosz szőtt
Nincs már sötétség, nincs fagyos hideg Uram Lázam melegét szívembe költöztetted Veled maradok a hegycsúcsokon Uram Mert szelíden megkötözött a szereteted
|